A kéziratból · 7. fejezet
E könyv írása közben sokszor feltettem magamnak a kérdést: szabad-e, sőt kell-e egyáltalán ilyen könyvet írnom? Vajon nem adok-e muníciót azok kezébe, akik eleve elutasítják Istent és a keresztény közösségeket? Nem lesz-e ez a könyv az önigazolás eszköze azok számára, akik egy rossz tapasztalat miatt hátat fordítottak a hitnek?
Bevallom, voltak éjszakák és nappalok, amikor elbizonytalanodtam és újra meg újra erre a kérdésre kerestem a választ. Előfordult, hogy álmomból felébredve is ezen gondolkodtam.
Vajon több kárt okozok ezzel a könyvvel, mint amennyi jót? Nem lenne egyszerűbb hallgatni?
Aztán ismét eszembe jutottak azok az emberek, akiket személyesen ismerek. Olyan hívők, akiket éveken át tapostak a sárba. Akik őszinte szívvel akarták szolgálni Istent, mégis megaláztatás, manipuláció és lelki bántalmazás lett az osztályrészük.
Arcok, beszélgetések, könnyek, összetört életek jelentek meg előttem. Egyenként is megrázó történetek.
Néhányan közülük ma is tanácstalanok. Eszköztelennek érzik magukat. Nem tudják, hogyan tovább. Nem tudják, hogy amit átéltek, annak neve van, és azt sem, hogy nincsenek egyedül.
Ilyenkor mindig ugyanarra a következtetésre jutottam: nem akarok cinkos lenni a hallgatásommal!
Ha ez a könyv akár csak egyetlen embernek segít felismerni, hogy ami vele történt, az lelki visszaélés volt; ha akár csak egyetlen presbitert bátorít arra, hogy végre megszólaljon; ha akár csak egyetlen felekezeti vezetőt arra indít, hogy komolyan vegyen egy panaszt; vagy ha akár csak egyetlen lelkipásztort önvizsgálatra késztet, akkor már nem hiába született meg.
Hiszem, hogy az igazság kimondása soha nem a gyülekezet ellensége, hanem a gyógyulás első lépése. Értem én, hogy a hallgatás néha a békés útnak látszik, valójában azonban sokszor csak konzerválja a sebeket.
A világosság ezzel szemben fájdalmas lehet, de egyben reményt is hordoz. Mert csak azt lehet meggyógyítani, amit végre hajlandók vagyunk őszintén meglátni és nevén nevezni.
